• Anna Gulyas-Kovacs

A Négyes Számú Gyermekkönyvtár

Miután ötévesen megtanultam olvasni, úgy éreztem, hatalmas tudás birtokába kerültem. Azt gondoltam, mostantól enyém a világ és nincs megállás, mert az eddigi titkos, kódolt görbületek végre értelmet nyertek, azt olvasok, amit csak akarok. A naponta a levelesládába dobott Dunántúli Napló és Apám meg Nagyapám rendszeres olvasmánya, a Népsport annyira nem kötöttek le, így aztán kezdetben a mesekönyvek jöttek, amelyeket addig Anyám vagy Nagyapám olvasott fel nekem. Később aztán kezembe került az első „pöttyös könyv”, ami még Anyámé volt. A pöttyösöket kifejezetten az én korosztályomnak írták és jelenleg is megtalálhatóak, minden lányos szülőnek nagyon ajánlom, aki olvasás örömét szeretné megmutatni a gyerekeinek. Persze akkor még nem volt számítógép meg mobil és hétfőnként még adásszünet volt a tévében, amit amúgy is maximum hétvégén néztünk, amikor a „Hagyd aludni a Mamát és a Papát” című műsor ment. Szóval A két Lotti volt az első pöttyös könyvem. Odáig voltam a történetért, főleg, mivel általában a Keresztapám gyerekeivel bandáztunk és a nálam két-három évvel idősebb lányai, ikrek voltak. Aztán szépen lassan minden otthon fellelhető, „nekem való” könyvet elolvastam, így végül egy szép téli napon Anyám kézen fogott és elvitt az ifjúsági könyvtárba, egészen pontosan a „Négyes Számú Gyermekkönyvtárba”.


A „Négyes számú Gyermekkönyvtár” Pécsett, a Petőfi utcában volt. Pontosan az „ábécével” szemben, ahol néha „nagybevásároltunk” - amely manapság egy normál, hétköznapi bevásárlást jelentene - és ahonnan ilyenkor mindig kaptam "télifagyit", nyáron pedig a szomszédos fagyizóban hagyományosat. Emlékeim szerint a könyvtár kívülről nem is igazán tűnt könyvtárnak, inkább valami eldugott, poros kirakatú boltnak egy társasház aljában.

A kirakat fa kerete sötétzöldre volt festve, ahogyan mostanában divatos lenne a megnevezése: „oxford zöld” színe volt és kicsit már pattogott itt-ott a festék. Hiába jártam én már rendszeresen könyvtárba korábban, magamtól biztosan nem mentem volna be. Nem csupán mert nagyon titokzatosnak és picit félelmetesnek tűnt, hanem mert egyszerűen gyerekként nem igazán szerettem az új és váratlan helyzeteket.


Szorosan Anyám mellett lépegettem azon a téli napon. A hideget már harapni lehetett. A leheletem kis felhőként tűnt fel, majd olvadt bele a mínuszokba, a hó illatát pedig már az orromban éreztem. Kicsit ódzkodtam, mert tudtam, Anyám át fog menni bevásárolni az „ábécébe”, én pedig ott maradok egyedül és hiába a korábbi könyvtár élményem, ez mégiscsak egy idegen hely. Amikor beléptünk, emlékszem, hogy szinte fejbe kólintott a könyvtár illata. Tudjátok, a régi és új könyvek jellegzetes illata keveredve a tintapecséttel és egy kis porral. Kíváncsian néztem körbe a rózsaszín kötött csősapkám rejtekéből. A könyvtáros hölgy nagyon kedvesen fogadott minket és miután megmondtam a nevemet, végül elengedtem Anyám kezét és elléptem mellőle. Körbe tekintve ugyanis azt éreztem, már nem vagyok egyedül gyerek, hiszen itt vannak a barátaim: ott volt Luise és Lotte, azaz a két Lotti, az egyik sarokból Pöttyös Panni kacsintott le rám, a másikból Cilike és barátnői integettek. De ott volt Bambi és Bambi gyermekei is, a csodálatos Mary Poppins és a Banks gyerekek, Róbert Gida, Micimackó, Malacka, Tigris és a többiek. Locspocs a kis tengeri szörny, Bruckner Szigfrid, Nagy Zoárd, Mikkamakka és Vacskamati hívogattak közelebb. Rengeteg ismerős könyv és a könyvekben élő sok-sok barátom mosolygott rám a polcokról.


Emlékszem, az első látogatásunk után már nem azon ment a könyörgés, hogy milyen édességet vegyen nekem Anyám az „ábécében”, hanem a könyvtáros Gizi nénit győzködtem, hogy a tizenegy könyv, amit elvinnék, az épp csak egyel több, mint a megengedett tíz.


Már kisgyerekként is kapuk voltak nekem a könyvek. Emlékeztek a Narnia Krónikájában a ruhásszekrényre, amelyen keresztül Lucy, Susan, Peter és Edmund, átverekedve magukat a bundákon és nagykabátokon, majd a hátulján kilépve, maguk mögött hagyják a földi világot és Narniába, érkeznek? És a Harry Potterben a Kings Crosson a 9 és ¾-ik vágányára? Vagy hogy egy régebbi, rajzfilmes példát említsek, a Jamie és a csodalámpában az elemlámpára, amellyel Jamie minden este Sajóval, a kevésbé kalandvágyó bobtail kutyával Kakukkiába csúszdázik? Hát az én „ruhásszekrényem”, amelyen keresztül átkeltem a varázslatos világba egy mozdulat volt csupán: kinyitottam egy könyvet és elkezdtem olvasni.

A képzeletbeli barátaim társaságában már otthonosan éreztem magam a sötét és poros, oxford zöldre festett, kopottas könyvtárban és már kicsit sem tűnt félelmetes helynek. Barangoltam, nézelődtem és észre sem vettem, Anyám már vissza is ért. Onnantól kezdve pedig rendszeressé váltak a látogatásaim. Ameddig Anyám nagybevásárolt, én kincseket vadásztam a könyvtárban és új barátságokat kötöttem az új olvasmányaim szereplőivel: ott ismertem meg Ginát is, azaz Vitay Georginát és a "Matulás" lányokat: Kis Marit, Torma Piroskát és Bánki Annát. A kedves Horn Micit, a szigorú Zsuzsanna nővért, a kissé furcsa Kőnig tanár urat és persze a titokzatos Abigélt. Őket egy életre a szívembe zártam és felnőtt fejjel is szívesen olvasom újra és újra a történetüket.


A Négyes Számú Gyermekkönyvtár életem meghatározó részévé vált és nem győzök hálás lenni azért, hogy Apám és Anyám kinyitotta előttem a könyvek világát. És ha jól belegondolok, egy vágyott "szuperképességet" is kaptam tőlük, amely egy életen át tart: olvasva egy könyvet, azonnal "teleportálok".

19 megtekintés0 hozzászólás