• Anna Gulyas-Kovacs

Az álom

A kamaszlány óvatosan résnyire nyitja szemét. Hunyorogva pásztáz körbe, ahogyan a csodát sejtő kisgyermek leselkedik titokban a kulcslyukon át, mikor a Mikulás érkezését várja. Tizenhat éve mindennap a tetőtéri lányszobában ébred, mégis olyan, mintha most látná először. A plakátról, amit az ágya fölötti ferde falra ragasztott, kedvenc bandájának énekese kacsint le rá. Előző este a rézsútos tetőablak fa keretére felszögelt egy narancssárga árnyékoló lepedőt. A bal felső szög mostanra feladta küzdelmét a gravitációval. A lepedősarok, megadva magát kiszolgáltatott sorsának, a levegőben csüngve lóg, lehetőséget nyújtva a beszemtelenkedő júniusi napsugaraknak, amelyek így elárasztva a padlásszobát, végül felébresztették álmából a lányt. Pedig most jó lenne tovább álmodni. Régen fordult elő, hogy visszavágyott abba a világba, amelyben már tizenkét éve minden éjjel élt.


Négyéves volt, amikor először álmodott és el is tudta mesélni szüleinek, hogyan rabolta el őket a Tévémaci paprikajancsija egy hatalmas zsákban, ő pedig hogyan vette üldözőbe a gonoszul vigyorgó figurát, hogy megmentse Anyáékat. Aztán fölriadt és keresve Apát, sírva rohant végig a családi ház összes szobáján, berontva a spájzba is, kifutva még a kert végi kiskamrába is. Végül szülei ölelése elhitették vele, minden rendben van.

Azóta éjjelente különös álomvilágokban találja magát. Egyszer türkizkék cinegeként repkedett egy mesezöld fenyves felett, máskor egy szivárványon csúszdázott az éjszakai égbolton át a csillagok között. Mostanában viszont rémálmok gyötörték, ahol végül mindig a semmibe zuhant.

De a mai álom más volt.


A földszintről rádió hangja szűrődik fel. Anyja motoszkálhat lent a konyhában, vasárnapi ebédre készül ilyentájt. A levegő fülledt a kis padlásszobában, elfáradt az éjszakában, ahogyan ő is. Felkel, ablakot nyitna, de a hőség már most is kiabál odakint, inkább lemegy.


— Máris felkeltél? Aludhattál volna még — köszönti anyja, aki épp krumplit hámoz egy reklámújságra, a viaszosvászonnal takart konyhaasztalnál. Lányára pillantva, leteszi a kést, kinyomja a rádiót, vizet tölt a forralóba, bekapcsolja, majd visszatér a félbemaradt krumplihoz.

— Ma nem kérek teát — szólal meg a lány és letelepedik az anyjával szemközti kopott konyhaszékre. A szék nyikorog alatta, ahogyan fészkelődik. Nyurga lábait pakolgatja, végül egyiket felhúzza maga mellé a székpárnára, karjaival átkulcsolja térdét és mobilját kezdi nyomkodni. Megunva azt, anyja rutinos mozdulatait nézi. A kiskés fölött egy egyre hosszabban kunkorodó krumplihéj végül lehuppan a reklámújságra, egyenesen egy akciós mosószer hirdetés közepére.

— Jól vagy? — kérdezi az anya.

— Jól.

— Megint rosszat álmodtál?

— Nem — megereszt egy félmosolyt —, fura beszélgetésem volt álmomban.

— És kivel?

A lány nem válaszol rögtön, megvárja, hogy a forralóban időközben felforrt, hangosan zubogó víz lecsendesüljön.

— Istennel.

Anyja kezében megáll a kés, fürkészve rátekint, aztán lazaságot mímelve, mintha semmi különös nem hangzott volna el, folytatja a hámozást.

— És miről beszéltetek Istennel?

— Nem emlékszem konkrétan. Csak, hogy beszélgettünk. De szavak nélkül.

Az anya most abbahagyja a pucolást, félrehúzza a reklámújságon púposodó krumplihéj kupacot. Tekintetébe aggodalom költözött.

— Azt meg hogy?

— Nem tudom. De szép volt. Lilás és narancsos színű felhők voltak körülöttem, én pedig súlytalanul lebegtem. Nagyon jó érzés volt. Őt nem láttam, csak hallottam. Magamban.

— Kár, hogy nem emlékszel rá, hogy mint mondott — szólal meg végül az anya, megtörve a pár másodpercnyi közéjük telepedő csöndet.

A lány mobilja rezzen egyet, SMS-e érkezett. Rápillantva a telefon kijelzőjére lilás és narancsos színű felhőket lát, közepén üzenettel:


Hidd el, boldog leszel!


A lány magától ébred tetőtéri szobájában. Tekintete a rézsútos ablakot keresi. Az előző este felszögelt narancssárga árnyékoló lepedő még mindig a fakeretre feszül, kint tartva a beszemtelenkedni vágyó júniusi napsugarakat.

— Végre egy jó álom — suttogja mosolyogva magában.

96 megtekintés0 hozzászólás