• Anna Gulyas-Kovacs

Látszatfüggők

Frissítve: szept 24

— Hozhatok valamit, Linda? Kávét? Teát? — lép hozzám a harmincas, szőke lány, miközben lehámozom magamról a télikabátomat, sálamat és átadom neki.

Elszoktam már a fagyos februári Magyarországtól.

— Köszönöm, egy tea jó lenne! — mosolygok rá és leülök a kijelölt helyemre. Ridikülömből előhalászom a kabalatollamat, meg a noteszomat és jegyzeteket készítek. A szokás hatalma. Közel az ötvenhez már nemigen változik az ember.

Furcsa érzés fog el. Képfoszlányok, mondatok, párbeszédek villannak be az elmúlt tíz évből: a szerkesztőségről, Liliről és a győzködéséről, a hajthatatlanságomról, a barátságunkról, az utazásról, az új életem kezdeteiről, a régi önmagamról. Az útról, amely ide vezetett és ami miatt most itt ülök újra, Budapesten, egy teljesen más szerepben, mint amikor tíz éve elindultam...

***

— Linda, ne csináld már ezt! Mindig vannak hullámvölgyek, te is tudod! Ha felhívnád a Murait és megmondanád, hogy mégsem mondasz fel, hogy csak egy kis megingás volt az egész, tuti, hogy visszavenne! — a kihangosított telefon vonala torzan recseg a hangerőtől, ahogyan Lili teljes gőzzel győzköd, miközben budai kis lakásom hálószobájának közepén, akkurátusan hajtogatom a bőröndömbe a kedvenc piros nyári ruhámat.

Az erkély ajtaja félig nyitva. Az éjszakai hidegfront felfrissítette a hetek óta tartó augusztusi kánikula miatt fülledt levegőt, amely most mohón nyomul be a lakásba, mintha ő is marasztalni akarna.

— Már eldöntöttem Lili! Elegem van a magazinból, a Murai hülyeségeiből, a „magasröptű” női témákból. Szép volt ez a húsz év, hálás vagyok érte, sokat tanultam, de basszus, mindjárt negyven vagyok és ez már nem elég, értsd meg! — válaszolom határozottan. Kezdek besokallani a károgókból, élükön Lilivel… Azon kapom magam, hogy a hálószobai szekrényem ajtaján lévő tükör előtt, hevesen gesztikulálva magyarázok „neki”, mintha épp egy motivációs beszédet tartanék. — Új életet akarok kezdeni! Elegem van a mókuskerékből, elegem van a celebek fizetett, kamu-botránycikkeiből, meg a „tíz plusz egy tipp, hogy bomba formában legyél” bulsitekből. Többet akarok, érted!? Valami tök mást, mint ez! Egyiptom pedig határozottan másnak tűnik!

— Linda, nem vagy magadnál. Komolyan. Az állásodért sorban állnak. A Murai imád, jó eséllyel te lehetsz jövőre a főszerkesztő. Amúgy meg kétszer voltál kint Egyiptomban, akkor is csak valami csilli-villi szállodában. Azt hiszed, ettől már ismered a terepet? Teljesen más kultúra, totál más szabályok, ráadásul nem is ismersz kint senkit!

— Igenis ismerem Egyiptomot! — vágom rá. Ok, ez úgy hangzott, mintha egy ötéves kislány feleselne, majd durcás fejjel, mellkasa előtt teátrálisan keresztbe fonva karjait, a nyomatékosság kedvéért toppantana is hozzá egyet. — Befizettem két hét „lásztminitre”, keresek albit, az itthoni lakást meg már kiadtam Reninek, tudod, a Murai titkárnőjének. Munkát meg majd találok. Elmehetnék idegenvezetőnek, úgyis töri szakot végeztem.

— Elveszítesz mindent és mindenkit. De leginkább önmagadat… — Lili hangja komoly és szomorú.

— Fogadjunk, hogy nem! — vágom rá. — Aki veszít, rózsaszínre festeti a haját! — poénkodom, hátha Lili is lelazul végre.

— Nem vagy normális, Linda — hüledezik Lili. — Jó utat! — szólal meg végül kis szünet után és bontja a vonalat.

Lili ilyen, könyvelem el magamban, majd megnyugszik. Másnap felszállok a „csárterre” és csak vigyorgok az úton, mert érzem, most kezdődik minden. A repülőből kiszállva a hurghadai reptéren szinte fejbe vág és megszédít a negyven fokos afrikai hőség. A kerozin szaga az orromban, a turistákkal együtt benyomulok én is a minimum tizennyolc fokosra hűtött reptéri buszba. A vigyorom pedig még mindig levakarhatatlan.

Hónapokkal később, amikor az enyhe egyiptomi tél már elköszönt és a tavasznak csúfolt, de otthon főszezoni nyári melegnek beillő április már javában tündököl, Hurghada, Sahl Hasheesh városrészében ülök, a tengeri panorámás apartmanom erkélyén. Lelkesen pötyögök a laptopomon, az utolsó simításokat végzem az írásomon, hogy az estét az itteni új barátaimmal tölthessem. Liliről a telefonos búcsúnk óta semmi hír. Egy darabig még próbálkoztam hívásokkal, üzenetekkel, e-mailekkel, hiába.

***

— Itt a tea — szakítja félbe múltidézésemet a szőke lány. — Kezdhetjük? — kérdezi.

— Kezdjük! — bólintok.

— Jó estét kívánok! Köszönjük, hogy eljöttek kiadónk egyik legsikeresebb szerzőjének, Linda Al-Hindi „Ezeregyéjszaka Egyiptomban” című, legújabb könyvének bemutatójára — konferál fel a lány. Körbe pásztázok a tömegen, szemem elgondolkodva megakad az első sorban helyet foglaló férjemen, Ahmeden és a két oldalán ülő gyerekeinken Aisan és Mohin. Nézem őket és Lili szavai visszhangoznak a fülemben: „Elveszítesz mindent és mindenkit! De leginkább önmagadat…”.

A terem ajtaja csöndesen nyílik. Egy ötvenes nő lép be. Tűsarkú csizma, hosszú fekete műszőrme bunda, hozzá passzoló elegáns kucsma, piros keretes modern szemüveg. Bőr kesztyűs kezében a könyvemet szorítja magához, vonásai távolról ismerősnek tűnnek. Feltűnés nélkül közelebb lépdel, végül kirajzolódik az ismerős arc. Lili a széksorok végén áll meg, száját szorosan összezárja, mint aki régóta kikívánkozó szavakat tart magában, tekintete viszont egy szuszra tíz évet mesél. Szőrmesapkáját lehúzva neon rózsaszín hajkorona villan ki. Halványan, szinte csak szemmel, mosolygok rá, mintha csak ketten lennénk a teremben, majd lassú mozdulattal hátrébb húzom a hajamat gondosan takaró fekete fejkendőmet, hogy végre szabadjára engedhessek pár kósza rózsaszín hajtincset.

63 megtekintés0 hozzászólás

Friss bejegyzések

Az összes megtekintése